Szerettem volna még hozni ezt azt anyukámnak. S ezek nap mint nap újra és újra eszembe jutnak, hogy el ne felejtsem, ugyanakkor már nincs kinek vigyem őket.
Akartam mindenképpen egy szép kristályvázát, mert anyu szerette a virágokat, régebben a piacon sokszor vett is magának otthonra két-három csokornyit ebből-abból a parasztasszonyoktól.
Ha mentem haza mindig vittem magammal áfonyát, a kedvenc gyümölcsét, és ha tudtam pluszban még gránátalmát, vagy gránátalmamagot, amiről azt tartják hogy rákmegelőző szupergyümölcs.
Aztán még csokismazsola, mazsolás-mandulás csoki, étcsokoládé, juharszirup, mind mind a listán. Abszurd módon mégis a legjobban a szalvétáknak örült és a kávébavaló cukroknak, amit annyi minden mellett gyűjtött. S még mindig van nálam néhány olyan ami nincsen még neki, mert még mindig fölszedem megszokásból, és mert gondolok rá, s hogy hogy fog örülni neki...
Van otthon még egy plusz tréning felső, amit végül neki igértem, és mondta is hogy jó lesz majd rá. Ott van még mindig kibontatlanul.
Akinek tervei vannak annak nem lenne szabad meghalnia.
És hol maradt a csoda?
Anyukámnak tervei voltak, voltak még, s a nyugodt vég nem szerepelt közöttük: erre a hétre "banyatábor" Mátraderecskén, utána ütemezett chemoterápia, zoknistoppolás, nyaralás. Azt tudta hogy az ő állapotában nem valószínű, hogy repülhet Amerikába, de mért ne jöhetnének Charliék onnan? Aztán együtt Magyarország, Erdély, Horvátország, estleg Olasz-. Autóval, öten-hatan a családból.
Kaptam tőle még Tesco utalványokat is aminek a jó részét visszaadtam. Hoztam el otthonról csipketeát jópofa kis vászon szütyőben, amit vissza akartam vinni neki.
De még a bőröndök is, azt is akartam neki újat, mert az övéit két év alatt szétutaztuk.
Vidám volt és erős. Még az utolsó napján is.
Az izmoknak, az agynak, a sejteknek oxigénre van szükségük a munkához, amit végeznek. Ennek hiányában a test elfárad a legkisebb mozgástól is - mintha csak száz métert kellene futni 4000 méter magasan a tengerszinttől mérve.
Az oxigént a tüdőben található miriádnyi légzsákocska veszi föl, amelyeknek kiterített felülete néhány futbalpályányi méretű.
Anyukám tüdejét a kór e légzőfelületeket pusztítva támadta meg. S Ő végül is maga lett a CSODA: míg mások önmaguk árnyékává válnak ahogy a betegség eluralkodik szervezetükön ő nem hagyta magát, kacagva fogadta hajának kihullását is, súlyát (s rák esetén ez nagy szó), optimizmusát egyaránt tartotta, s erejéből mindvégig futotta munkára illetve arra, hogy vigasztaljon és tartsa bennünk a lelket.
Nem haldoklott, nem szenvedett, inkább csak bosszankodott, hogy olyan gyorsan kifulladt - s ahogy az utolsó csepp oxigén is kiürült szervezetéből elszunnyadt örökre.
Két hónap helyett tovább élt még egy évig, megérve a karácsonyt is.
CSODA volt.
